2015. december 19., szombat

2.rész - Lassú változás

Sokkal jobban érzem magam. Már nem fojtogat a düh. Komolyan azt hittem, hogy most jött el az a pillanat, amikor rombolni fogok. Amit csak érek, ahol csak érem.
Ekkor hangos neszeket hallottam. Kezdődik a háború.
-Hilary! Mégis kinek képzeled magad? Tönkreteszed a vacsoránkat?
-Amint látjátok, megtettem -vontam vállat, majd a hang felé fordúltam, mire leesett az állam. Mary mellett az a srác volt, aki rájött, hogy csak elszínészkedtem az aggodalmat.
-Hogy lehetsz ennyire pofátlan? -hüledezett.
-Pofátlan? Ugyan, Mary! Kettőnk közül inkább te vagy az -égő tekintettel mértem végig. A srác is elképedett. -Nem kellene meglepődnöd ezen. Szemét vagyok, pofátlan, neveletlen, kegyetlen semmirekellő. Mondd csak ki! Ez még visszafogotabb, azokhoz képest, amilyeneket kapok. Engedd csak el a dühödet! Sőt, ajánlok egyet, ami talán megteszi a hatását  -vigyorodtam el gonoszan, Mary pedig alig mert levegőt venni. -Van egy mondat, amit mindennap megkapok. Kiváncsi vagy rá? Akkor mondd ki: ,,Senkinek sem kellesz.''
Mary elhallgatott. Közelebb léptem. Nem akartam bántani, csak megijeszteni.
-Kimondod? -mosolyogtam, de ez nem egy kedves mosoly volt. -Nem? Rendben. Akkor mielőtt leordítod amiatt a fejem, amit nem  érdemeltem meg, mondd majd ki. Ha nem teszed, jobb, ha meg sem szólalsz.-húztam össze a szemem.
Elhúzódtam, lefeküdtem az ágyamra és keserűen sóhajtottam.
-Tudod Mary, ha nem bánnál velem úgy, mint egy kutyával, talán én sem lennék ilyen. Nem elég, hogy leiszod magad miután John elmegy, de utána csicskáztatsz és olyan szavakkal dobálózol, amelyeket ha meghallottam volna más szájából, biztos, hogy annak bemostam volna a képét. Nem érdekel, hogy a srác is itt van -mutattam rá. -Tudod, hogy miért? Mert ezt a megaláztatást minden olyan szóért kapod, amit hozzám vágtál. De tudod mit? Tudok rosszabb is lenni. Simán megérdemelnéd, nem gondolod?- a hangom megkeményedett.-De most mondok valamit! Ameddig senki nem húz fel komolyan, addig nem lesz semmi gond. Ha hiszed, ha nem, nem vagyok nagyképű. Csak figyelmeztettelek. Szerinted miért  hagyott el 4 család, akik örökbefogadtak? -vigyorogtam. -Na, mindegy. Mary, megváratod a vendégeket. Kimennél kérlek?
Mary ijedten elhagyta a szobámat. Oldalra fordúltam.
-A fenébe! Annyira elegem van mindenkiből! -panaszkodtam.
Valaki felkuncogott.
-Mit keresel még itt? -néztem rá a srácra, aki azóta ki sem ment.
-Mégsem vagy te annyira kegyetlen. -vigyorogta el magát.
-Honnan veszed? -kérdeztem vissza gonoszan.
Ha játszani akar, akkor játszunk.
-Mert hisztizni is tudsz.
Mi van? Most komolyan elegem van mindenkiből!
-Ha azt teszem, ha nem, mi bajod vele? 16 évem alatt sosem panaszkodtam,  mert nem volt kinek! Csak mert, most nincs. Mindenki tojik a fejemre! De tudod mit? Jobban is teszik! Most pedig robogj ki a szobámból, mielőtt melegebb éghajlatra küldelek -sziszegtem.
Az arcáról lefagyott a vigyor. Azt hiszem, túl sokat mondtam.
Elhagyta a szobámat végre. A párnába nyomtam a fejemet. Hogy lehetek ekkora hülye? Senkinek sem mondom el a titkaimat, még akkor sem, ha elszakad a cérna. Azt hiszem, valamit kivált belőlem, ami nem tetszik.
Lementem a vendégekhez.Nem érdekel,hogy ott vannak, nekem kóla kell.
-Hilary!Azt mondtuk, hogy maradj a szobádban -szólt le John.
-Semmi baj! Nem haragszom. Most pedig iszom valamit, ha nem gond. Persze, ha gond lenne, akkor sem érdekelne. Egy szavatokba kerül és itthagyom ezt az istenverte családot.-vettem ki egy kólát.
-Hilary!-sikoltott fel Mary.
-Igen? -fordúltam oda, mint aki nem érti, mi ebben a fura. Pedig tudom.
-Szeretnél még egy pofont? -villant rám John tekintete.
-Persze, kettőt is. Sőt meg is verhetsz, akkor legalább itthagyhatlak titeket a rendőrőkkel együtt. Szerintem megérte -vontam vállat.
Nos, John pedig ezt a megaláztatást kapja.
-Még valami..-álltam meg a vendégek előtt.
Meglepődve figyeltek minket. Fogadjunk, hogy nem ilyen fogadtatásra számítottak.
-Elnézést kérek a mostohaszüleim miatt. Néha jól a fejükbe kell verni az udvariasságot.
A szemem a srácra villant, aki a szobámban zaklatott.
-Azt hiszem, elmegyek egy kicsit.
-Hilary! -szólított meg az anya kedvesen.-Vidd magaddal Liam-et is. Nem sokat szokott levegőzni. -mosolygott.
Ezek szerint, Liam a neve.
Liam a levakarhatatlan vigyorával felállt. Sóhajtottam. Sosem fog békén hagyni? Kibaktattunk az ajtón. Leültem a verendára, ő pedig mellém. Arcomat a térdembe temettem.
-Mi a kedvenc színed?
Komolyan?
-Most vagy szórakozol, vagy tényleg  csak eddig terjednek az agysejteid? -néztem rá a ,,ezt most komolyan gondoltad?'' nézéssel.
-Egyik sem talált. Csak megkérdeztem. -vont vállat.
-Legyen. A fekete meg a kék.
-A feketét gondoltam, de a kéket nem. Miért az?
-Szeretem a tengert. Neked? -néztem a szemébe, mire ő is ezt tette.
Most vettem észre, hogy mennyire elgyengültem. -Tök mindegy. -pillantottam a kertre.
-A zöld.
-Mi? -kérdeztem.
-A zöld a kedvenc színem.
Zavarban voltam. Fogalmam sincs, hogy miért. Miért vagyok ilyen fura?
Ekkor jöttek ki a vendégek. Liam is felállt.
-Találkozunk az osztályban.
-Tessék? -kerekedett el a szemem.
-Osztálytársak leszünk.
Micsodaa? Nem mondhatja komolyan!
Ezzel a mondattal beült az autóba. Liam volt az egyetlen, aki figyelt akkor is. Ekkor John az öklével húzott le nekem egyet, mire vért köptem.
Semmi gond, ez megszokott. Tudom, hogy Liam rajtam tartja a szemét. Odanéztem. Igazam volt. Liam tágra nyílt szemmel hagyta el a házunkat.
Felszaladtam. Pihenek egy kicsit. Igaz, az arcom holnapra 
 fel lesz dagadva, de megnyugszom és nem adom vissza...

#Mayu






Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése